A Suttogásom Oly' Fülsüketítő,

Hónapokkal ezelőtt hajnali háromig fennt maradtunk beszélgetni. Most azt sem tudom, hogyan köszönjek.

Az árnyékom még lopódzik utánad

Éjjelenként bekúszik a szobádba

És a plafonról lelógva

Rója ezen összetört sorokat

Nem értheted, ez rajongás

Vagy inkább reménytelen koslatás

Pedig valaha követtük egymást

Mesterien értesz ahhoz, hogy széttiporj mindent, amiért lelkesedem

Egyetlen szavad képes megváltoztatni az egész napom

Nem is tudod, ez mekkora fájdalom

szeretni téged,

egy újabb tortúra

figyelni folyton,

mikor hagysz el.

kergetni megint,

egy boldog befejezést.

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

Fojtogató jelenlét

Mint a túladagolt boldogságcsillapító

Végzetesen kering bennem

Körülöttem

elveszve az egyértelműben a szavak értelmében táncola nyelvemen Egyetértünk?

Az aranyhídról a mélybe szédültem

S ott egészen elvesztem

Még várok, bár reszket egész lényem

Valami hangra, valami fényre

És mi van, ha a fogság

nem is a ketrec,

hanem a rések a rácson?

diszkréten pusztulok