.

Amikor gyerek volt, annyira rosszul érezte magát, hogy szeretett volna űrhajóra szállni és megnézni a világűr “folytatását”, -mert már megértette a végtelent, de az egyformaságát nem tudta elfogadni- még akkor is, ha meg kell halnia, mert visszafelé nem lesz elég az üzemanyag. Azt szerette volna kideríteni, hogy ha minden változik, akkor az űr is változik és akkor biztos valami fehérbe megy àt, vagy valami más forma jön, de tuti nem ugyanolyan fekete és tág. Vagy átmegy űrből, mondjuk rűbe, de bizti van a sok utazás után, valami ismerős, ellentétes, megfordulás, talán. Hogyan juthat el egy gyerek addig a gondolatig kb. 7évesen, hogy meghalna a válaszért, a változásért?! Nem tudom. De maradt ez a baszott nagy fekete üresség, embertelen környezet, a hatalmas ismeretlen, magány, talajtalanság, ami könyörög a felfedezőért, de nem hallja senki. És a senki, aki annyira vágyik rá, de nem kiabál, csak bámul bele a végtelenbe és nem csak nem értik, de nem is akarják.

Aztán a fantáziája végén, elfogy a levegő és meglátja a fényt. Ez volt a vágya.

a felhők most inkább hiánycikk itt a Szaharában, de a keveset, ami van, begyűjtöttem, @internal-nonsense.

partok felé

ha kilépek érted a folyamokból felszárad rólam minden mosott évem megváltozik töréseink mutatója s a könnyeim sem maradnak láthatatlanok

Tócsák tükrében magukat nézve. Dohányszemcsékkel zakók zsebében, indulnak el.

Jenei Gyula: belefárad

mert belefárad az ember. nem csak

a harcba, sebekbe, de abba is, hogy föl

kell kelni, gatyát venni, zoknit húzni,

végezni a napi tennivalót, rohanni, 

sorban állni, éhesnek, jóllakottnak

lenni, menni a munkahelyre, boltba

vagy csak úgy bele az őszbe, vak-

világba – és értelmét veszti az út -,

 már ott szeretne a célban lenni,

hogy onnan is elkívánkozzon

konokabban mint kamaszon. bele-

fárad, hogy elmegy és mindig vissza- 

jön, elenged és visszakönyörög.

belefárad sírásba, türelembe,

bizalomba, bele az írásba, örömbe,

az elviselhető nehézségbe, borba, 

harapásba, gyereknevelésbe, örökös

elemzésbe, szeretetbe, szeret-

kezésbe, belefárad a hírekbe, a szabad-

ságba, s hogy mindig hiányzik valami. 

belefárad kiabálásba, hallgatásba,

emlékekbe, jövőbe, s hogy lenni

szeretne. belefárad a betegségtől, halál-

tól való félelembe is – ahogy az apja.

Tök más

“A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek.” Él bennem egy nagyon plasztikus kép arról, hogy számomra mi a “mindennek az alja”. És ez nem egy gyilkos, egy érzéketlen szörnyeteg, csak egy nő, akit egyszer láttam. Egy kocsmaasztalnál egy kisebb társaság ült. A  nő kicsi, vékony és rettenetesen elhanyagolt volt. Valami rövidital volt előtte, faág szerű ujjai közt cigaretta, fogatlan szája egy rés az arcán, a szeme ködös.  Előrehajolva bámulta a mellette ülő férfiit, és konkrétan könyörgött neki, hogy dugja meg. A férfi röhögött. Nem lehetett tudni milyen kapcsolatban vannak. Nem tegnap volt, amúgy Perbálon ültünk egy kocsmában vagy A kocsmában, ezt nem tudom, egy haveromnak volt ott egy használaton kívüli háza és unalmunkban elbuszoztunk oda, hogy aztán a kocsmában unatkozzunk tovább. Elég szocreál volt az egész, mi meg életerős fiatal művészgyerekek. Befogadók és sznobok egyszerre. Nagyon menőnek éreztük magunkat az ottani helyhez képest, mert tudtuk, hogy mi csak látogatóban vagyunk, mint egy rezervátumban. Nem a művészséghez, a gyerekséghez tartozott ez az életérzés, ráadásul négyünk közül szerintem senki sem járt még kocsmában. Olcsó éttermekhez meg házibulikhoz voltunk szokva. (na, ennyivel voltuk “jobbak” :D )  Idegen volt nekem az egész, és az a nő a kocsmában, meg az a pillanat belémvésődött és újra meg újra elémkerül. A mai napig elképzelni nem tudok nagyobb nyomort, mint amikor valaki annyira magányos, hogy bármit feladna azért, hogy pár percig érezhesse akár csak az illúzióját, hogy kell valakinek, mert nincs semmi más módja érzelmileg kapcsolódni senkihez. Később persze azt is megtanultam, pontosabban megértettem, hogy kevés az érzelmi kapcsolódás. Az érzés, hogy csak egy részünk elfogadható, nem kevésbé pusztító, mint a magány. És akkor is bele lehet csúszni abba az állapotba, hogy valaki kiírja a tumblin, hogy “dugjon meg végre valaki”. Ez sosem a szexről szól. És sosem arról, hogy valóban nem lenne, aki szívesen az ágyába mászna arra az estére. A segélykiálltás arról, szól, hogy miért nem találok valakit, akivel hozzám méltó kapcsolatban lehetnék? Miért nem?.  Azért nem, mert amire vágysz és ami elől menekülsz, az ugyanaz. Azért nem, mert a valóságot akarod belekényszeríteni a neked kényelmes formába. Azért nem, mert inkább lejátszod úja és újra ugyanazt, mert annak minden részét ismered már. A veszteség részét is. Azt hiszed, hogy az az ára. Azért nem, mert valójában nem akarod megfizetni a tényleges árát. A valóságod csak a te valóságod, a tényszerű történések nem hordoznak érzelmi töltetet. Az a te részed, amit beleraksz. A világ nem olyan, amilyennek látod, de te olyan vagy amilyennek látod a világot. Nem érzelmek nélkül nem lehet élni, hanem a nélkül, hogy az embernek lenne rálátása saját magára. A nélkül egyszer egy kocsmaasztalnál találja magát, hogy részegen könyörög, hogy szeressék. Mindenkinek van egy ilyen kocsmaasztala. 

Hans Breder, From the Series “Body/Sculptures”, 1969 - 1973

ideiskell, nem tudom elégszer meghallgatni

milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? –nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk

a ruhavásárlás "tanulságai":

- a megmaradt/gyarapodott karantén-narancsbőrt az ember testén még inkább kihangsúlyozza a próbafülke fénye

- a már említett világítás a maradék meglévő illúziómat is sikeresen elpusztította: a szűk ruha alatt a bugyi vonala, legyen az akármilyen szuper varrásmentes is, szintén átlátszik a gyűrődések miatt

- továbbra sem tudom, hogy hány kiló +/- kellene, hogy végre elviselhetően érezzem magamat a bőrömben