Ugye, Milyen Könnyű Elhinni, Hogy A Világod Törhetetlen?

Mi lenne,

ha a fejemben lévő kis hang

kicsit kedvesebb lenne?

És próbáltam elrejteni a fájdalmat,

De azzal újabb fájdalmat okoztam magamnak

Ha dohányoznék, most biztos jólesne egy cigi

Honnan tudod, hogy vége?

Amikor jobban szereted az emlékeket, mint azt, aki előtted áll.

Aztán megint gondolok rád

Mosolyra görbül a szám

Annyira szeretlek, hogy az már fáj

Nem lehet igaz, hogy ennek a létezésnek nevezett rémálomnak van értelme

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

Talán nem kellene hagynom, hogy

A szenvedésem

Határozzon meg

Egyszerűen nem érdekel többé

Fáradt szemeiben még ég a remény